A Virgin Atlantic VS43 járatszámú Boeing 747 - 400 - as (Jumbo jet) típusú repülőgépe 2014. december 29 - én London Gatwickről Las Vegasba tartott. Nem sokkal a felszállás után a pilóták futóműproblémát észleltek. A gép mintegy négyórás körözés után kényszerleszállást hajtott végre Gatwicken. Rajta voltunk és sosem felejtjük el azt a négy órát.

Év közben rengeteget beszélgettünk arról Kicsi Bével, hogy 2015 - öt  Amerikában kéne köszöntenünk. Októberben körvonalazódott, hogy egy pár napos londoni kitérővel elutazunk Las Vegasba, ott szilveszterezünk, majd autóval elmegyünk Los Angelesbe, onnan meg elrepülünk Hawaiira, mert ott még nem voltunk.

December 27 - én a British Airways reggeli, londoni járatával érkeztünk meg Heathrow repülőtérre, ahol szokás szerint köd fogadott minket. A Londonban töltött két nap alatt rengeteget sétáltunk, megkóstoltunk pár nagyon jó sört,  ettünk többek között Fülöp - szigeteki étteremben és betértünk (a) The Five Fieldsbe is.

December 29 - én reggel, már Gatwicken iszogattuk a kellemesen hideg, csapolt London Pride sört, és az egész falat betöltő ablakon keresztül néztük a ránk váró óriási Boeing 747 - 400 - as repülőt. Az Airbus A380 - as megjelenéséig ez volt a legnagyobb utasszállító repülő. A gépbe kb. 450 ember fér be, az első része két szintes, és négy darab hatalmas hajtómű repíti fel a magasba, ahol akár 1000 Km/h - val is képes repülni. Ahogy mondani szokták, semmi előjele nem volt a közelgő veszedelemnek. A beszállás időben megtörtént, és amíg tanulmányoztuk a business osztály ülésein található gombokat, a stewardess megkérdezte, hogy kérünk - e valamit inni, mielőtt felszállunk. Sört és Bacardit kértünk, de mielőtt elindult volna hozni az italokat, hozzá tettem egy kis mosollyal, hogy a Bacardi lehet dupla is. Miközben a beszálló folyosótól (csáp) tolták ki a gépet és a légikísérők mondták a vészhelyzet esetén követendő protokollt, én az étlapot tanulmányoztam, és magamban már össze is állítottam a menüt, amelyet terveim szerint a felszállás után egy órán belül elfogyasztottam volna. Volna. A futópályára ráfordulás után néhány másodpercre megállt a gép, gondolom vártunk a felszállási engedélyre, majd a szokásos módón felpörögtek a hajtóművek és a hatalmas gép először lomhán, aztán egyre fürgébben elkezdett gyorsulni és a kellő sebesség elérése után elemelkedtünk a betonról. Alattunk a házak, autók egyre kisebbek lettek, lehetett hallani, amikor a pilóták behúzták a futóműveket. Mint utólag kiderült a pilótafülkében ekkor rossz hírek jelentek meg a kijelzőkön: a jobb oldalon lévő futómű hibát jelzett. Azt éreztük, hogy a repülő nem emelkedik, pedig még közel sem voltunk a repülési magasságon, de a londoni légtér annyira túlzsúfolt, hogy ez lehetett volna akár egy szokásos eljárás, hogy aztán pár perc múlva ismét emelkedjünk. Nem erről volt szó, de ennek ellenéra gép elkezdett újra emelkedni és kisvártatva elértük a 10.000 méteres magasságot. Kiértünk a Bristol - csatorna fölé, ahol a gép éles balkanyart vett, egyértelmű volt, hogy visszafordultunk; ekkor a pilóta tájékoztatott minket, hogy a gépnek műszaki problémája akadt, nevezetesen gond van az egyik futóművel. Mindenki maradjon a helyén, továbbra is legyenek az övek becsatolva, mert hamarosan olyan manővert hajtunk végre, ami hatására, remélhetőleg, a hibás hajtómú kiszabadul beragadt állapotából és rendesen le tudunk szállni. A próbálkozás abból állt, hogy a pilóta le - fel rángatta a gépet, mintha hullámvasúton lennénk. Ez egy nagyon rossz érzés volt és a helyzet súlyosságát és elviselhetetlenségét fokozta, hogy több utastársunk is elkezdett sírni vagy sikongatni. A kerék kiszabadítása nem járt sikerrel; közben elkezdtük az üzemanyagot kiengedni, hogy a leszálláskor könnyebb legyen a gép. A csatorna felett kb. egy órát köröztünk. Ezután elindultunk vissza, London felé, de aztán Brighton felett folytattuk a várakozást. A helyzet tényleg kezdett komolyodni: repültem már az óceán felett hatalmas viharban, a stewardessek arca nyugodt volt, de most láttam a szemükben, hogy ezúttal baj van. Az egyik férfi utaskísérő katonásan mondta el a teendőket a kényszerleszállással kapcsolatban. Sosem fogom elfelejteni a "brace position" összetételt, ami azt jelenti, hogy a széken ülve előre kell dölni, miközben a kezünk a tarkónkon van. Elmondta még többször, hogy merre lehet menekülni. Evacuate! Evacuate! Evacuate!, ismételte a vezényszót, arra az esetre, ha baj lenne a leszállás után. Kinéztem az ablakon, autókat láttam menni minden irányban, milyen közel voltak, de ez a közelség akkor relatív volt. Úgy irigyeltem azokat, akik az autókban ültek, ők lent voltak, bármikor kiszállhattak, és nemsokára haza értek, mi meg fent voltunk egy hibás gépen, és ahhoz, hogy lejussunk sok mindennek kell még történnie. A gondolataim ide - oda csapongtak: ki lehet a pilóta?, milyenek a vonásai?, aludt eleget?, ugye ő nem ivott alkoholt a felszállás előtt?, meg tudja oldani a feladatot?  Most akkor ennyi volt, itt a vége, ilyen fiatalon?, két napig vezető hír lesz a halálunk, aztán minden megy tovább? Furcsa érzés járta be az egész testemet: talán akkor izzadt életemben először a tenyerem, feszült voltam és tanácstalan. Alacsonyan köröztünk már órák óta Brighton felett, bekapcsoltam a telefonomat, volt térerő. Gondolkodtam, hogy kinek írjak, kit hívjak fel, biztosítsam - e a családtagokat, hogy nagyon szeretem őket, mint egy amerikai filmben? Rövid sms - eket küldtem párat, amelyben tényszerűen leírtam, hogy helyzet van és amint lehet jelentkezem. Nem búcsúzkodtam. Lassan négy óra telt el a felszállás óta, már valahol az Atlanti - óceán felett kellett volna lennünk. Mint amikor órák óta várunk, hogy bemehessünk a vizsgára és felgyorsul a szívverés, amikor nyílik az ajtó és a vizsgáztató a nevünket mondja, hogy mi vagyunk a következők, így hangzottak a pilóta szavai a bejelentésről, hogy 5 percen belül leszállunk. Elrendelték a brace positiont, de előtte még tudtam vetni egy pillantást az alattunk levő Gatwick reptérre: számtalan tűzoltó, mentő és egyéb biztonsági jármű állt készenlétben, ránk várva. Fú bazmeg, mondtam magamban, és lehajtottam a fejemet. Csukott szemmel, tarkóra tett kézzel töltöttem a leszállás előtti percet; a gép finoman ért földet, majd minden baj nélkül megállt. A turista osztályról éljenzés és taps hallatszott. Pillanatokon belül körbevették a gépet a mentőegységek, de sajnos kiszállni még nem engedtek minket, mert a gép, a futómű hiánya miatt, nagyon erősen jobbra dőlt és félő volt, hogy rádől a szárnyra. Már sötétedett, amikor az értünk jött buszból láttuk távolodni a kissé megroggyant, de még így is nagyon szép repülőt. 

Utólag kiderült, hogy a meghibásodást egy rosszul beszerelt alkatrész okozta, ezért nem tudott rendesen mozogni a jobb oldali futómű.