Már majdnem két napja voltunk úton, hulla fáradtan vártuk a csatlakozásunkat Új - Zélandon, hogy eljussunk a csendes - óceáni kis szigetre. Február volt, a déli féltekén éppen jó meleg, iszogattuk a sörünket, fish and chipset ettünk és néztük a fel és leszálló repülőket.

De a történetet nem itt kell kezdenünk, hanem 3 héttel korábban, amikor Kicsi Bé egy idegen nő nevével az ajkán ébredt. Ezzel azért volt baj, mert a nevet szépen artikulálva mondta ki és a mellette szintén felkelni készülő csaja, Emese meghallotta. Ki a faszom az a Barbara? - kérdezte Emese, nagyon ingerülten. Kicsi Bé próbált védekezni, de sajnos, talán a korai időpont miatt, önellentmondásba keveredett és Emese azonnal ki is baszta (Kicsi Bét).

Barbarát és a barátnőjét, Laurát, az előző szombaton ismertük meg egy Hiperkarma koncerten az Akvárium klubban. Mindketten húszévesek voltak, egyetemre jártak, vodka narancsot ittak és a Mindenki függ valamitől című számot játszotta a zenekar, amikor odaléptünk hozzájuk. Nekem Laura jobban tetszett, Kicsi Bének meg Barbara jött be inkább és elég hamar kiderült, hogy a szimpátia kölcsönös volt. A két lány már egészen kis koruk óta ismerték egymást, együtt végezték az általánost, a gimnáziumot és az orvosi egyetemre is együtt vették fel őket, de Barbara gyerek orvos lesz, Laura meg kardiológusnak készül. Miután elmesélték, hogy aznap az egyik gyakorlati órán valami szörnyű kórban meghalt öregasszonyt boncoltak, mi inkább kikértünk még egy kör italt, amelynek segítségével az addigi kevés gátlás is lehullott mindannyiunkról. Barbara és Kicsi Bé nagyon hamar megtalálták a közös hangot és idő előtt távoztak a koncertről. Laurával kikértünk még egy italt, majd közel hajolt hozzám és a fülembe énekelte az éppen akkor szóló számot: 

"Jaj, csak azt ne mondd nekem, mert nem hiszem,
Hogy te nem gondoltál még arra sohasem 
Hogy a gonosz nem az aki kínoz odabenn..."

Taxiba ültünk, néztük a város fényeit és sejtettük, hogy egy nagyon jó kis éjszaka előtt állunk.

Kicsi Bé reggel a munkahelyéről hívott, mondta, hogy nagyon másnapos, álmos, fáj a farka, mert Barbara megharapta és kurvára lelkiismeret furdalása van, hiszen nem olyan régen jött össze Emesével, akivel már szinte együtt is élnek. Erre azt válaszoltam, hogy én ezzel szemben nagyon jól vagyok és egy kellemes este van mögöttem.

Miután Emese szakított Kicsi Bével és kiderült, hogy Barbara sem akar folytatást, Kicsi Bé átjött hozzám; tokaji aszúban marinált kacsamájat készítettem. Mikor befejeztük az evést, megkérdezte, hogy volna -e kedvem valahova elutazni egy pár hétre. Biztosra ment, mert utazni nekem mindig van kedvem. Megpörgette a földgömböt, becsukta a szemét és az ujjával hirtelen rábökött: Szamoa.

Szóval ettük a fish and chipset, ittuk a sört Új - Zélandon, miközben néztük a repülőket és már szólított is minket a hangosbeszélő a beszállásra.

A szigetet és annak lakóit egy pillanat alatt megkedveltük. Reggel a szobába betűző napra ébredtünk, egész nap a fehér homokos, pálmafás Óceán - parton voltunk,  esténként meg a szállodánkhoz közeli bárban iszogattunk. 

A negyedik nap az étteremben, ahol már párszor ettünk, a pincér nagyon kedvesen megkérdezte, hogy honnan jövünk, milyen nyelven beszélünk, mert nagyon tetszik neki. Mikor elárultuk neki, mosolygott, majd bement a konyhába. Kisvártatva egy férfival jött vissza hozzánk, aki nem volt más, mint a hely tulajdonosa. Mondta, hogy még Magyarországon nem járt, de már sokat hallott róla. A beszélgettünk az országról, az emberekről, kultúráról és amikor elkezdtük neki ecsetelni a gasztronómiát, hirtelen megkérdezte, hogy főznénk - e valami igazán magyart. Kicsi Bével gondolkodási időt kértünk, majd kimondtuk: töltött káposzta. A főzést két nap múlva kezdtük, mert addig a tulajdonos beszerezte az összes hozzávalót, mi meg addig elkészítettük a finom házi tejfölt. Kb. 20 adagot készítettünk és az aznapi ajánlatok között ott szerepelt a töltött káposzta. Mikor este visszanéztünk az étterembe, mondták, hogy fogyott pár adag, de még van bőven. Sebaj, legyintettünk, a maradékot holnap majd mi megesszük. Tíz óra tájban a szállodai szobánk erkélyén iszogattunk, beszélgettünk és néztük a déli féltekén látható csillagképeket. Egyszer csak kopognak. Az étteremből a pincér volt és mondta, hogy egy amerikai csoport tért be hozzájuk. Az egyik vállalkozó kedvű texaszi faszi poénból kikért egy adag töltött káposztát, belekóstolt, körbe kínálta és most az összes ezt akarja enni. Sajnos már csak két adag van, kurva sok pénzt fizetnének, ha még készítenénk 30 adagot. Az amerikai csoport képes volt órákig várni, míg megfőztük a kért adagot. Mindenki elégedett volt. Nem maradt egy adag sem.

Visszafelé Auckland, Hong Kong és Frankfurt érintésével értünk haza a februári magyar valóságba.