A minap felbukkant egy videó, amelyben a felületes néző számára az látszik, hogy a miniszterelnök úr vicceskedik, ami a Király személye körüli miniszter úrnak annyira tetszik, hogy kb. ötször biztosítja arról a miniszterelnök urat, hogy ez milyen jó poén. (A videóban nem látszik, de a leírás szerint a poén az, hogy Lázárt visszaadják Hódmezővásárhelynek.)

Miután felócsudtunk a videó okozta sokkból, elmélázunk azon, ha a magát mindig határozott, erős vezetőnek mutató, a Kormányon belül minden kétséget kizáróan legerősebb miniszter a főnök közelében ilyen szervilis, kis csicska gecivé válik, akkor ott tényleg nagy a baj. Abba már bele sem merünk gondolni, ha Lázár miniszter úr így viselkedik, akkor a sima, mezei miniszter mit tett volna hasonló helyzetben? Megnyalja nagyon finoman a miniszterelnök úr heréjét?

Messzeringó gyermekkorunkból emlékek sejlenek fel általános iskolai osztálytársainkról, akik a tanárok legszánalmasabb poénjain is képesek voltak hangosan röhögni, sőt, ha kedvük úgy tartotta, a térdüket vagy az asztalt is csapkodták közben. Szánakozva néztünk rájuk és naivan arra gondoltunk, hogy a seggnyalás ilyen szintű kényszere a kor előrehaladtával csökken. Az idő sajnos nem igazolt minket, sőt, ahogy a mellékelt videó is mutatja a cél érdekében tett önmegalázás semmiben sem különbözik attól, ha egy kisiskolás csinálja, mint amikor egy miniszter.

Aztán arra jutunk, hogy a fene vigye el a mi érzékenységünket és maradiságunkat. Minek kell nekünk folyton finnyáskodni? Amit az általános iskolában egy jó osztályzatért tettek, azt később, kormánypárti politikusként már milliárdos vagyonért és teljes büntethetetlenségért. Talán ki kéne próbálni, lehet, hogy ezekért cserébe hamar megszoknánk mi is a szánkból áradó állandó szarszagot.