A kérdés egészen pontosan így szól:
Egyetért-e Ön azzal, hogy Budapest Főváros Önkormányzata vonja vissza a 2024. évi nyári olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésére irányuló pályázatát?
Személy szerint én nem értek egyet vele. Ha a magam érdekeit nézem, akkor legyen olimpia; megépül végre egy normális út a reptérig, fejlődik a város, a világsajtó hetekig velünk foglalkozik, jönnek majd a külföldi barátaim és elégedetten sétálgatunk a szépen felújított városban. Itt születtem, itt élek, mehetnék sok helyre, de nem fogok, mert ennél jobb hely számomra nincs. Szóval, ha maradnék az önző, személyes érdekeknél, akkor nekem egy virtigli olimpia - pártinak kéne lennem. De azért ez mégsem ilyen egyszerű.
Bevallom, arra gondoltam, hogy a megrendezésről szóló vitában, politikai hovatartozástól függetlenül szakmai érvek fognak ütközni. Nem így történt. Elkezdődött a szokásos, unalomba ismételt, bornírt, politikusi adok-kapok, ezért napokig nem is foglalkoztatott engem ez a téma, éltem tovább a megszokott életemet. De aztán olyan történt, amire tényleg nem gondoltam: atombombaként csapott be, az eddig is sűrűn elsütött, de mégiscsak más kontextusban használt hazaárulózás. Egy részletet sikerült elkapnom egy műsorból, ahol négy igazi magyar férfi ült az asztalnál és amikor az egyik bajuszos szót kapott, először elkezdett hebegni-habogni (köhintett is egyet), talán valahol érezte, hogy amit most mondani fog, az egy nagy hülyeség, de a profizmusa felülemelkedett és a lényege az volt annak, ami elhagyta fogai kerítését, hogy aki aláírja az olimpiai kérdőívet az hazaáruló. Nagyvonalúan balladai homályba burkolta azt, hogy az aláírásgyűjtők legfőbb érve az, hogy ez a pénz esetleg jó helyen lenne máshol is. Természetesen, csak úgy ujjgyakorlatként eszdéeszezett egyet és levezetésképpen, mintegy összefoglalva a mondandóját még elmondta, hogy ez egy romlott réteg és a lényegük az, hogy ártani, ártani. A monológ közben a kamera néha mutatta az elvbarátait, akik rezzenéstelen arccal hallgatták a főszerkesztő urat. Egyedül a fiatal kolléga mert neki ellentmondani, de őt hamar lehurrogta a bajuszos. (Mellékszál: milyen az a műsor, ahol a 40 éves ember a fiatal titán? Nincsen egy értelmes huszonéves sem, akit be lehetne tenni egy ilyen műsorba?, aki az értelmes huszonévesek dinamikájával ilyenkor odaszólna, hogy Bandi bácsi, (bazmeg) ne tessék ilyen faszságokat beszélni! Mellékszál vége.) Nos, gondoltam, a korom miatt engem lekommunistázni aligha lehet, viszont itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy hazaáruló legyek. És már indultam is aláírni. Miután megtettem, figyeltem magamat, néztem az utcán szembejövő emberek reakcióit, hátha látszik már rajtam valami. Semmi. Másnap, igazi hazaárulóként elmentem dolgozni, és mivel egyik politikai oldalhoz sem dörgölőztünk soha hozzá, ezért minket elkerültek az égből hulló milliárdok, de ennek ellenére sikerült fejlesztenünk és most felvettem (hazaárulóként) két embert. Ők örültek, hogy a családjukat lesz miből eltartani, az államapparátus meg örülhet a befolyó adónak, amiből lehet majd invesztálni az olimpiába.
Nos, az ív aláírása önmagában, számomra még nem jelent sehova sem elköteleződést, egész egyszerűen arról szól, hogy döntsünk együtt egy ilyen nagy rendezvényről. Ha valaki a társasházi lakásában rendez egy hatalmas bulit, ahova meghív ötven embert, akkor nyilván a szomszédok nem fognak örülni, sem a hangzavarnak, sem annak, hogy reggelre össze lesz hányva a lépcsőház. Ha a házigazda azzal próbál érvelni, hogy aznap este a buliban legalább 3 gyermek megfogan és mivel fogy a magyar, ez a buli nemzetstratégiailag fontos, nem biztos, hogy a reggel 4 órakor kelő szomszédot ez meg fogja hatni. Viszont a felső szomszéd, aki abban reménykedik, hogy hátha nőhöz jut, azt mondja, hogy őt nem zavarja a buli, ha őt is meghívják. Ilyen esetben, hacsak az SZMSZ másképpen nem rendelkezi, megszavazzák a lakók, hogy lehet - e buli. Ilyen egyszerű.
Ezt esetleg nagyban is ki lehetne próbálni.
