Lassan sétálva, a lelkemet roskadozva vittem át a Lánchídon. Néha megálltam, néztem a Dunát és mintha szívemből folyt volna tova... Mellettem turisták mentek el nevetgélve és fényképeket készítve az épített környezetről, miközben alattunk hatalmas hajók vitték a svájci nyugdíjasokat; a madarak csiviteltek, a fák lombjait a szél járta át. Nem voltam jól, már régen nem. Nem fájt semmim, viszont boldognak közel sem voltam mondható. Folyamatosan az járt az agyamban, hogy én egy mekkora nagy balfasz vagyok. Hogyan jutottam el idáig? - kérdezgettem magamat. A munkámban semmi örömöm nem leltem és benne voltam már régen egy nagyon rossz kapcsolatban. Éreztem, hogy ebből a helyzetből a kiutat önerőből nem tudom megtalálni. Segítség kell, méghozzá szakember segítsége, el kell mennem pszichológushoz! De mi itt Kelet - Európában úgy szocializálódtunk, hogy pszichológushoz csak az őrültek, pszichopaták járnak, vívódtam magamban, mint Zsiga Marcell a 47 ezer forintos kérdés után, de az elhatározás megszületett és felkerestem egy szakembert.
Bizonytalan léptekkel közelítettem a bel - budai címhez; többször meg is fordult a fejemben, hogy ennek úgysincs semmi értelme, le kéne mondanom. De aztán becsöngettem és indultam fel a lépcsőn. Mielőtt beléptem a rendelőbe megfogadtam magamnak, ha már egyszer eljöttem ide, akkor nem fogok hazudni és mindenről megpróbálok a legőszintébben beszélni. Visszagondolva, nem tudom mire számítottam, talán akkor ezt meg sem fogalmaztam magamnak, inkább egy kapaszkodóként tekintettem erre, mert tényleg ki akartam törni az akkori helyzetemből.
És aztán nem volt visszaút, ott ültem és belehelyeztem magamat abba az állapotba, amelytől az életem jobbra fordulását reméltem. Egy kis rávezetés, aztán kezdődtek a komolyabb témák: család, gyerekkor és már benne is voltunk nyakig a témában (üdvözöllek babám, a sűrűjében!). Tódultak fel az emlékek, jöttek elő a régen elfeledett érzések. Lassítani akartam, de nem ment, csúsztam bele a múlt elfeledett csatornáiba. Közelítettünk a jelenhez, a szar, értelmetlen munkához és persze a párkapcsolat is előkerült, amelyre így válaszoltam: nők, hát azok vannak, sok is, de most van egy, akinek meg nem kéne lennie. Már régen nem. De nem megy az elszakadás. Viszont megy az önámítás, a hazudozás magamnak; persze, hogy szar így, de úgysincs jobb. - hitegetem magamat. De van!, és azért vagyok itt, hogy megtudjam, hogy sokszor jobb a nincs, mint a van. A szám kiszáradt, vártam az első találkozás végét, úgy éreztem, hogy fel sem fogok tudni állni.
Szédültem, remegő lábakkal mentem le a lépcsőn, a korlátot fognom kellett, hogy le ne essek. Beültem a kocsiba és néztem magam elé. Nem tudtam elindulni, nem voltam abban az állapotban. A szememtől a számig valami sós folyt, és én csak birkóztam az ízzel. Ha ez volt az első alkalom, akkor mi lesz itt még? - kérdeztem magamtól, de éreztem, hogy határozottan jó irányban indultam el.
A következő héten jött a folytatás, és az újabb emlékek. Már sokkal jobban bírtam, és az elfeledettnek hitt történések is bukkantak sorban elő a homályból. Aztán teltek - múltak a hetek, egyes dolgoknál hosszabban elidőztünk, volt, hogy egy óra is elment egyetlen téma megbeszélésénél. Közben figyeltem magamat, mi változik bennem, miben leszek más az idő múlásával. Ez egy nagyon finom változás, és mint a csigának a szeme, sokszor a legkisebb behatásra is visszahúzódik. Ilyenkor csalódott az ember, de nem szabad feladni, folytatni kell! Egyre türelmesebb lettem magamhoz, meg kellett tanulnom, hogy az átalakulás bennem van és a világ az maradt olyan, mint régen volt és nekem kellett nagyon sok mindent újra definiálnom magamban. A lényeg, hogy a pszichológus nem megmondja, mit tegyek, hanem rávezet (rádöbbent) dolgokra, de az utat nekem kell bejárni egyedül. A változás nem hirtelen jött, nem volt egy katarzis, amikor azt mondtam volna, hogy most történt valami. (Nem harsonával Hanem jött néma, igaz öleléssel) Ezek finom, lassú, lelki változások, amelyekhez rengeteg türelem kell. És szépen jöttek az eredmények: lett erőm nemet mondani, és kilépni a rossz kapcsolatból és aztán rájöttem, hogy a munka területén is szinte korlátlanok a lehetőségeim; rövidesen azon a helyen találtam magamat, amelyen lennem kellett, ahol már régen lenni akartam.
Ennek a folyamatnak talán sosincs vége, mindig dolgoznom kell magamon (a mindiget javítom örökkére), viszont már nagyon régen elégedetten nézem a Dunát a Lánchídról. (Keretes szerkezet.)
