Hát most ezen is túl vagyunk. Mármint a vöröscsillag nem levételén a sörösüvegről. Elérték a fiúk, amit akartak, most már a csillag senkit sem zavar; az ügyet el lehet engedni, mint a fingot, a hívek majd ezt is elfelejtik. De vajon, hol van a határ, amire már ők is azt mondanák, hogy ezt már tényleg ne, ennyire mégsem kéne hülyének nézni a saját szavazóinkat (sem).

Céltalanul bolyongtam a Libriben, amikor a krimik között rábukkantam a könyvre. Krimit már úgyis régen olvastam, ráadásul magyar krimit még soha. Itt az idő ezt bepótolni, gondoltam magamban, és már vittem is a könyvet a pénztárhoz.

Lassan sétálva, a lelkemet roskadozva vittem át a Lánchídon. Néha megálltam, néztem a Dunát és mintha szívemből folyt volna tova... Mellettem turisták mentek el nevetgélve és fényképeket készítve az épített környezetről, miközben alattunk hatalmas hajók vitték a svájci nyugdíjasokat; a madarak csiviteltek, a fák lombjait a szél járta át. Nem voltam jól, már régen nem. Nem fájt semmim, viszont boldognak közel sem voltam mondható. Folyamatosan az járt az agyamban, hogy én egy mekkora nagy balfasz vagyok. Hogyan jutottam el idáig? - kérdezgettem magamat. A munkámban semmi örömöm nem leltem és benne voltam már régen egy nagyon rossz kapcsolatban. Éreztem, hogy ebből a helyzetből a kiutat önerőből nem tudom megtalálni. Segítség kell, méghozzá szakember segítsége, el kell mennem pszichológushoz! De mi itt Kelet - Európában úgy szocializálódtunk, hogy pszichológushoz csak az őrültek, pszichopaták járnak, vívódtam magamban, mint Zsiga Marcell a 47 ezer forintos kérdés után, de az elhatározás megszületett és felkerestem egy szakembert.

Mint minden hétköznap, akkor is nagyon korán kelt. Halkan ment ki a fürdőszobába, aztán a konyhában lefőzte a két adag kávét. Megitta a sajátját, a másikat meghagyta a feleségének. A hétvégére gondolt, hogy összejön a család, a három gyerek, a feleségek és az unokák. Szerette az ilyen alkalmakat és a gyerekek is nagyon szívesen mentek hozzájuk. Nemrég múlt hatvan, fiatalos volt és boldog. Hideg volt a reggel, jól felöltözött és elindult a kismotorral dolgozni. 

Olvasom az újságban, hogy a Fideszen belül, maga a Miniszterelnök úr tartott eligazítást az olimpia elleni aláírásgyűjtés kezeléséről. Ő minden bizonnyal már napokkal ezelőtt tudta, hogy a leadott aláírások száma jóval több lesz majd az előírtnál, és hiába dolgoztak olyan serényen az emberei, az érvényes aláírások meg is fogják haladni a 138 ezret. A rendszerben erős zavar érezhető.

Nyilván nincs arról statisztikai adat, hogy egy adott társadalom tagjai mennyire őszinték egymáshoz. Azt sem lehet valószínűleg tudni, hogy ez a magatartás mennyire változik az idő múlásával. Ha a magunk mögött hagyott rendszer, mindenre kiterjedő besúgóhálózatát nézzük, akkor mindenképpen javult a helyzet. Viszont, ha kicsit elmerülünk a mindennapi életünk magán - vagy munkahelyi érintkezéseinek világába, azt látjuk, hogy teljesen természetes a sunyiskodás, őszintétlenség és a felelősség nem vállalása. Most én továbbmegyek, és inkább azzal foglalkoznék, hogy mit is okoz az ember lelkének, ha nem őszinték vele.

A Virgin Atlantic VS43 járatszámú Boeing 747 - 400 - as (Jumbo jet) típusú repülőgépe 2014. december 29 - én London Gatwickről Las Vegasba tartott. Nem sokkal a felszállás után a pilóták futóműproblémát észleltek. A gép mintegy négyórás körözés után kényszerleszállást hajtott végre Gatwicken. Rajta voltunk és sosem felejtjük el azt a négy órát.

Elviselhetetlen fejfájással, összeragadt, kiszáradt szájjal, erősen alkoholos lehelettel ébredtem. Nem is másnapos voltam, hanem még aznapos. A telefonomon megpróbáltam megnézni, hogy mennyi az idő, de le volt merülve. Azt sejtettem, hogy még csak délelőtt van, de ennek ellenére a nap már forrón sütött be a sátorba. Felültem, fogalmam sem volt, hol vagyok, kinek a sátrában aludtam és egyáltalán, mi történt velem az este. Mellettem egy barna hajú lány aludt, nyilván az ő sátrában vagyok, gondoltam. A ruháink össze-vissza hevertek körülöttünk; az arcomat a kezembe temettem és megpróbáltam visszaidézni az előző napot.

A kérdés egészen pontosan így szól:

Egyetért-e Ön azzal, hogy Budapest Főváros Önkormányzata vonja vissza a 2024. évi nyári olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésére irányuló pályázatát?

Személy szerint én nem értek egyet vele. Ha a magam érdekeit nézem, akkor legyen olimpia; megépül végre egy normális út a reptérig, fejlődik a város, a világsajtó hetekig velünk foglalkozik, jönnek majd a külföldi barátaim és elégedetten sétálgatunk a szépen felújított városban. Itt születtem, itt élek, mehetnék sok helyre, de nem fogok, mert ennél jobb hely számomra nincs. Szóval, ha maradnék az önző, személyes érdekeknél, akkor nekem egy virtigli olimpia - pártinak kéne lennem. De azért ez mégsem ilyen egyszerű. 

Sokat panaszkodnak nekem az ismerős lányok, hogy nagyon bunkók a fiúk, vagyis nem mindig bunkóság ez, inkább a kifejező készségük fejletlenségéről van szó, nem tudják közvetíteni az érzéseiket, de lehet, hogy nem is akarják, hisz' a haverok is ilyenek. A lányok elkezdenek engedni az igényekből, idomulnak a lelki sivársághoz, már a szar lesz a természetes; elfiúsodnak, hazudnak önmaguknak, hogy jó ez a (seggfej) csávó nekem, úgysincs jobb és különben is rettegek az egyedülléttől. Aztán, amikor a sok megalázó helyzettől észhez térnek (elég gyakran szervi panaszok hívják fel a figyelmet erre), már évek óta benne vannak egy ilyen kapcsolat mocsarában, és maradnak is mert, az egyedüllét sötét, kilátástalan rémképe mindennél félelmetesebb. Ha mégis kilépnek, tapasztalatom, hogy azok a lányok, akik lehúznak pár évet egy ilyen seggfej mellett, visszafordíthatatlanul torzul a személyiségük és ha ne adj' Isten összeakadnak egy normális férfival, nem tudnak a helyzettel mit kezdeni, elkezdődik a belső monológ, a kifogás keresés és nem lesz a kapcsolatból semmi. Nagy segítség ilyenkor egy barátnő, aki szintén egy hülyével van együtt, mert ő nagyon hitelesen tud uszítani a normális fickó ellen. Végül kikötnek egy ugyanolyan seggfej mellet, mint az előző.